Isten helyett marad a Nő

A Halleluja a szó jelentésének - Dicsérd az Istent! – megfelelően
az Istenhez vezető úton való töprengés. Sok más alkotáshoz hasonlóan a gondolatok
itt is a szerelem és hit viszonya körül forognak: megidéződik Dávid király bűnös viszonya
a fürdőző Betsabéhoz, Uriás feleségéhez.
Ehhez közvetlenül kapcsolódik a lekötözött Sámsonra utaló kép. Cohen ugyanis a kísértő,
vágykeltő szerelemre – elvontabban: az eredendő, mégis újra meg újra felbukkanó Bűnre
 – vezeti vissza, hogy az ember ajkairól eltűnt a „Halleluja”, Isten közvetlen megszólításának képessége.
Isten helyett marad a Nő, aki annak ellenére, hogy „a szerelem nem diadalmenet”,
mégis társ marad az Istenhez vezető, elfeledett út újra felfedezésében.

A Halleluja mondanivalója azonban nem merül ki a vágy teológiájában, sőt!
A zenész zseniálisan csavar egyet a dal mondanivalóján, amikor a szerelem múlékonyságával
számot vetve flegmán-szkeptikusan jegyzi meg: a szerelemből csak egy „törött” Halleluja születhet,
mely meg sem közelíti az elveszett Szó nagyszerűségét. Itt válik világossá az a megkülönböztetés,
mely szerint kétféle módon szólhatunk Istenhez: „szent” és „törött” „Hallelujával”.
És az ember száját – minden szerelem, erotika és önáltatás ellenére
– sosem fogja már elhagyni a tökéletes, a szent Halleluja.

Ez a rezignált következtetés, az ember tökéletlenségének beismerése a dalban mégsem eredményez
pesszimista végkicsengést. Leonard Cohen arra figyelmeztet, hogy a magunk erejéből nem érhetjük el
a kegyelmet. Viszont Isten irgalmas, mert „bármilyen rosszul is mentek is a dolgok”,
részesít a kegyelemben, hiszen Istenhez szólva, szavaink csak szentek lehetnek.