Patti Smith (Chicago, 1946. december 30.)
Amerikai énekesnő, író és képzőművész. "A punk nagyasszonyának" is titulálták.
Bemutatkozó albuma (Horses) bekerült minden idők 100 legfontosabb lemeze között.

Anyja dzsessz-énekesnő, közben pincér is volt. Apja egy gyárban dolgozott.

A költészetben bőségesen megmártott érzelem- és indulatdús rock and roll, amiért nemcsak sokmillóan lettek vevők a lemezeire szerte a nagyvilágban, hanem amiért az utóbbi évtizedekben felbukkant valamennyi karcosabb karakterű női rockelőadó elsőszámú példaképe is lett.

Sok víz lefolyt azóta az East Riveren, hogy a húszas évei hajnalán kreatív energiát még az újságírásnak, a festészetnek, a költészetnek és felolvasóesteknek szentelő Patti Smith 1975 tavaszán rockzenekart szervezett maga köré és annak élén berobbant a CBGB-ben. A punk melegágyának számító manhattani klubból indult előadók közül kétségkívül ő tette le a legerősebb életművet. Ebből a körből messze ő volt a legidősebb, nem véletlen hát, hogy erősen kötődött a hozzá generációsan közelebb álló előadókhoz, a Doorshoz, a Rolling Stoneshoz vagy Jimi Hendrixhez.
A brit punkokkal ellentétben Smith egyáltalán nem akart szakítani, netán teljesen leszámolni a múlttal, csak kiábrándult abból, amivé az lett. Ezért a gitáros Lenny Kaye-jel szövetkezve igyekezett az örökséget a maga képére formálni, a hatvanas évek zeneiségét modern, manhattani attitűddel feldobni. Társaival költőiséget, tabudöntögetést és felforgató energiát vitt a rhythm and blues alapú rock and rollba.

Ráadásul Patti Smith maga volt a megtestesült antisztár. Miként megénekelte, a „rock and roll nigger”. Vézna, csúnyácska nő, alapvetően smink nélkül, rendezetlen hajjal. Előszeretettel járt több számmal nagyobb ódivatú férfiruhákban, rendszeresen káromkodott és köpködött, s nem habozott bevillantani a korszellemmel szembemenő borotválatlan hónalját egyik lemezborítóján. De ahogy a színpadon énekelte, üvöltötte, szavalta, nyögte dalait, adta elő kisebb-nagyobb lélegzetű verseit, prózai üzeneteit, azzal mindenkit megbabonázott. Mégha költészetét a kezdetek óta ambivalens kettősség jellemezte: a zseniális, veséig hatoló sorok gyakorta váltakoztak banális kijelentésekkel, lapos közhelyekkel.