Omega koncert Debrecenben a Főnix csarnokban 2004 5. 31.

Külön misét érne, hogy melyik zenekar hányszor tartott már búcsúkoncertet, s hányszor állt mégis össze újra és újra, újabb (búcsú)koncert(ek) erejéig. Az Omega sem kivétel ez alól, maguk a tagok már a nagypapa-kort tapossák, rajongóik nemkülönben, ám jócskán akadtak az ifjabb generációból is. Úgy látszik a stílus, s maga az Omega kortalan. Kicsik és nagyok csápoltak a telt házas Főnix csarnokban.

A közönség egyre csak várta sztárjait, az Omegát, amely még az előzenekar elvonulása után is jócskán váratott magára. A hívek csendesen reménykedett („micsoda közönség ez”), s aztán felzengett a Radetzky induló, s rövid intro után egyből a Gammapolisba kezdett a zenekar, hogy a punnyadtságból felrázza a nagyérdeműt. Több se kellett, igazán extatikusan hatott Kóbor hagyományos ugrálása, Szekeres Tamás és Elefánt gitárszólói, végre tombolhattak. Nemcsak a zene segítette ezt elő, hanem a kivetítő és az impozáns fényeffektek, melyről elmondható, hogy igazán profi munka volt. Ez is mutatja – no meg a hangmérnökök munkája –, hogy mit tesz a modern technika a hatvanas/hetvenes évek termékeivel, hogyan lehet ma is eladhatóvá tenni a nosztalgiát.

A nagy slágerek (Gammapolis, Ezüsteső, Léna, Ha én szél lehetnék, Nem tudom a neved, Nyári éjek asszonya, Tízezer lépés, Petróleumlámpa, Gyöngyhajú lány) után harsány volt a „vissza-vissza”, s biztos, hogy még jó néhány órán keresztül hallgatták volna a kedvenceket, akik igencsak elfáradtak – elvégre már túl vannak a hatvanon.